2016. december 7., szerda

Epilógus



-Anya, Anya!- kacagott fel csilingelő hanggal Amaline, miközben ficánkolva próbálta kirángatni magát Mihael kezei közűl, hogy hozzám szaladjon és puszit adjon.
-Harmadjára próbálom befonni a hajad kicsilány, így nem leszünk jóba!- morrant fel kedvesen, majd rám pillantott.- Minden rendben van?
-Teljesen-sóhajtottam fel levettem a kabátomat és mellé ültem.- Beszéltem Emmetékkel a tanács is úgy gondolja, hogy a kishercegnőnek kiváló oktatói vannak a háznál szóval majd ha mi úgy érezzük akkor fog csatlakozni az akadémia oktatási rendszeréhez. 
-Ez nagyszerű  és ezt én is támogatom, elég huncut így is nem kell hogy az apját még több erővel tudja kikészíteni.-nevetett fel és nézett az angyali szemeket meresztő csínytevőre. 
Hihetetlen volt, hogy bár nem olyan lassan fejlődött mint vártuk, de látszólagos életkorához képest hatalmas erőket tudott magából elővarázsolni.
-Nem is szoktam rosszalkodni!- nyújtotta ki nyelvét, majd készségesen ölembe ült az említett rosszcsont.- Anya, ha jó leszek akkor gyakorlunk kicsit?-csillant fel a szeme.
-Persze kicsim, de megcsináltad a házi feladatodat?  Tudod az első a suli!-intettem óva mosolyogva ugyanis bár lassan 15 év telt el ő most érte el az átlagos 6 éves kinézetét és magasságát, így iskolába mehetett. De mi nem sajnáltuk, hogy így alakult hiszen több ideig maradt a mi kis hercegnőnk.
Mihael szorosan magához húzott.- Nekem is hiányoztál ám.-Lehelt pillekönnyű csókot ajkaimra, majd homlokát homlokomnak támasztotta. Játszva vezettem végig kezemet néhány helyen már ezüstbe forduló tincsei között. Igen, rajta az évek meglátszottak, de sikerült a legtöbbet kihozni a helyzetünkből és efogadni azt az időt, amit kaptunk. Nem volt könnyű eleinte, hiszen minden a nyakunkba szakadt, és a tanácsnak is sok idő kellett míg elfogadták a döntésünket, de az örökké az örökké akkor is ha egy világ van ellenünk.
-Te is nekem-mosolyogtam rá. -Olyan jó végre itthon lenni, az ülések mindig lefárasztanak.
-Ethen?-kérdezte és elhúzta a száját. Ethen lett a kijelölt társam, miután Mihaelt megsebesült, de mivel én ezt nem fogadtam el így csak a vezetésben kapott nagyobb szerepet, ami Ethen kibírhatatlan személyisége miatt rengeteg vitát jelentett.
-Igen. Azt hiszi mindig neki van igaza, pedig sosem járt abba a körzetben aminek a sorsáról kéne döntenünk...-puffogtam, mire Mihael nevetve elcsitított.
-Csss! Úgy is megoldjátok. -mosolyodott el bátortalanul és ujjaimat kezdte birizgálni.
-Miért vagy ideges?- lágyult el a hangom. Miután Ameline megszületett minden bonyolúlt lett. Nem maradhattunk az akadémián, mert Mihael úgy érezte mindenki elítéli a döntésünket. Nem akartam, hogy rossz legyen neki. Mindent akartam csak boldogtalannak látni őt nem, így hát elköltöztünk. Másfél-kétórára az akadémiától, de itt senki sem ismert minket. Én ha kellett bejártam a tanácshoz, de egyébként itthon neveltük a kislányunkat. Mihael hihetetlen jó apja volt és születése pillanatától úgy bánt vele, mint egy hímestojással. Persze a kishercegnő bármikor az ujjaköré csavart bárkit. 
-Szeretnék valamit mondani-kezdte bátortalanúl.
-Hát igazából nekem is lenne mit mondanom, vagy inkább mutatnom.-sütöttem le a szemem és éreztem, hogy az izgalomtól apró pillangók repkedtek a hasamba. Belenyúltam a táskámba és kihúztam a fehér borítékot. Remegő kézzel tettem le az ölébe, hihetetlenűl féltem a reakciójától.
-Akkor én is inkább megmutatom-csillant fel a szeme és elkezdett a fiók mélyén kutatni majd felkiálltott.-Amaline! Gyere ide kishercegnőm-Befutott a szobába és egy mindent tudó szempillantást váltott a két csibész.-Add oda anyunak!-A kislányom teliszájjal elmosolyodott és elkezdett a nyakláncán matatni majd levéve azt a kezembe nyomta. Semmit sem értettem csak szorítottam a vékony fémláncot és Mihaelre néztem.
-Elöbb te-Mihael elmosolyodott és kihúzta a borítékban lévő apró fekete-fehér képet. Nagyon féltem a reakciójától.
-Ez ... én...te...-könnyes szemeit rám emelte és kezébe vette arcomat és úgy kezdett puszilgatni. -Ez igaz? -mosolyogva bólintottam, mire megfogta a kezemet és kivette kislányom láncát- Hihetetlenűl szeretlek.-kinyitotta azt és lehúzott róla valamit... egy medált... vagy egy gyűrűt.- Ever Hilson hozzám jönnél feleségűl? Tudom sok év telt el... és még megszámlálható van hátra. De te vagy a napfény minden borús napon. Szeretném, ha hozzám jönnél és nem csak a gyermekünk mármint gyermekeink anyjának mondhatnálak hanem a feleségemnek is.
-Mihael-néztem rá a meghatódságtól könnyes szemekkel -Igen, igen és ezerszer is igen. Szeretlek.
-Örökké -húzta fel a gyűrűt az ujjamra majd szorosan magához húzott.
-Örökké.




-------Vége-------





Remélem mindenki elégedett a lezárással a fejemben anno rengeteg alternativa megszületett, de azt hiszem ez az igazi vége Ever történetének.
Kiváncsi vagyok a véleményetekre esetleg olvasnátok tőlem más történetet is. Nektek csak pár sor, de nekem sokat jelentene.


Mindenkinek legyen szép karácsonya!


Csóközön Stellyke







Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése