2016. december 7., szerda

Epilógus



-Anya, Anya!- kacagott fel csilingelő hanggal Amaline, miközben ficánkolva próbálta kirángatni magát Mihael kezei közűl, hogy hozzám szaladjon és puszit adjon.
-Harmadjára próbálom befonni a hajad kicsilány, így nem leszünk jóba!- morrant fel kedvesen, majd rám pillantott.- Minden rendben van?
-Teljesen-sóhajtottam fel levettem a kabátomat és mellé ültem.- Beszéltem Emmetékkel a tanács is úgy gondolja, hogy a kishercegnőnek kiváló oktatói vannak a háznál szóval majd ha mi úgy érezzük akkor fog csatlakozni az akadémia oktatási rendszeréhez. 
-Ez nagyszerű  és ezt én is támogatom, elég huncut így is nem kell hogy az apját még több erővel tudja kikészíteni.-nevetett fel és nézett az angyali szemeket meresztő csínytevőre. 
Hihetetlen volt, hogy bár nem olyan lassan fejlődött mint vártuk, de látszólagos életkorához képest hatalmas erőket tudott magából elővarázsolni.
-Nem is szoktam rosszalkodni!- nyújtotta ki nyelvét, majd készségesen ölembe ült az említett rosszcsont.- Anya, ha jó leszek akkor gyakorlunk kicsit?-csillant fel a szeme.
-Persze kicsim, de megcsináltad a házi feladatodat?  Tudod az első a suli!-intettem óva mosolyogva ugyanis bár lassan 15 év telt el ő most érte el az átlagos 6 éves kinézetét és magasságát, így iskolába mehetett. De mi nem sajnáltuk, hogy így alakult hiszen több ideig maradt a mi kis hercegnőnk.
Mihael szorosan magához húzott.- Nekem is hiányoztál ám.-Lehelt pillekönnyű csókot ajkaimra, majd homlokát homlokomnak támasztotta. Játszva vezettem végig kezemet néhány helyen már ezüstbe forduló tincsei között. Igen, rajta az évek meglátszottak, de sikerült a legtöbbet kihozni a helyzetünkből és efogadni azt az időt, amit kaptunk. Nem volt könnyű eleinte, hiszen minden a nyakunkba szakadt, és a tanácsnak is sok idő kellett míg elfogadták a döntésünket, de az örökké az örökké akkor is ha egy világ van ellenünk.
-Te is nekem-mosolyogtam rá. -Olyan jó végre itthon lenni, az ülések mindig lefárasztanak.
-Ethen?-kérdezte és elhúzta a száját. Ethen lett a kijelölt társam, miután Mihaelt megsebesült, de mivel én ezt nem fogadtam el így csak a vezetésben kapott nagyobb szerepet, ami Ethen kibírhatatlan személyisége miatt rengeteg vitát jelentett.
-Igen. Azt hiszi mindig neki van igaza, pedig sosem járt abba a körzetben aminek a sorsáról kéne döntenünk...-puffogtam, mire Mihael nevetve elcsitított.
-Csss! Úgy is megoldjátok. -mosolyodott el bátortalanul és ujjaimat kezdte birizgálni.
-Miért vagy ideges?- lágyult el a hangom. Miután Ameline megszületett minden bonyolúlt lett. Nem maradhattunk az akadémián, mert Mihael úgy érezte mindenki elítéli a döntésünket. Nem akartam, hogy rossz legyen neki. Mindent akartam csak boldogtalannak látni őt nem, így hát elköltöztünk. Másfél-kétórára az akadémiától, de itt senki sem ismert minket. Én ha kellett bejártam a tanácshoz, de egyébként itthon neveltük a kislányunkat. Mihael hihetetlen jó apja volt és születése pillanatától úgy bánt vele, mint egy hímestojással. Persze a kishercegnő bármikor az ujjaköré csavart bárkit. 
-Szeretnék valamit mondani-kezdte bátortalanúl.
-Hát igazából nekem is lenne mit mondanom, vagy inkább mutatnom.-sütöttem le a szemem és éreztem, hogy az izgalomtól apró pillangók repkedtek a hasamba. Belenyúltam a táskámba és kihúztam a fehér borítékot. Remegő kézzel tettem le az ölébe, hihetetlenűl féltem a reakciójától.
-Akkor én is inkább megmutatom-csillant fel a szeme és elkezdett a fiók mélyén kutatni majd felkiálltott.-Amaline! Gyere ide kishercegnőm-Befutott a szobába és egy mindent tudó szempillantást váltott a két csibész.-Add oda anyunak!-A kislányom teliszájjal elmosolyodott és elkezdett a nyakláncán matatni majd levéve azt a kezembe nyomta. Semmit sem értettem csak szorítottam a vékony fémláncot és Mihaelre néztem.
-Elöbb te-Mihael elmosolyodott és kihúzta a borítékban lévő apró fekete-fehér képet. Nagyon féltem a reakciójától.
-Ez ... én...te...-könnyes szemeit rám emelte és kezébe vette arcomat és úgy kezdett puszilgatni. -Ez igaz? -mosolyogva bólintottam, mire megfogta a kezemet és kivette kislányom láncát- Hihetetlenűl szeretlek.-kinyitotta azt és lehúzott róla valamit... egy medált... vagy egy gyűrűt.- Ever Hilson hozzám jönnél feleségűl? Tudom sok év telt el... és még megszámlálható van hátra. De te vagy a napfény minden borús napon. Szeretném, ha hozzám jönnél és nem csak a gyermekünk mármint gyermekeink anyjának mondhatnálak hanem a feleségemnek is.
-Mihael-néztem rá a meghatódságtól könnyes szemekkel -Igen, igen és ezerszer is igen. Szeretlek.
-Örökké -húzta fel a gyűrűt az ujjamra majd szorosan magához húzott.
-Örökké.




-------Vége-------





Remélem mindenki elégedett a lezárással a fejemben anno rengeteg alternativa megszületett, de azt hiszem ez az igazi vége Ever történetének.
Kiváncsi vagyok a véleményetekre esetleg olvasnátok tőlem más történetet is. Nektek csak pár sor, de nekem sokat jelentene.


Mindenkinek legyen szép karácsonya!


Csóközön Stellyke







2016. december 5., hétfő

30.

Sziasztok!

Tudom, tudom... Sok sok idő telt el és mentség nincs, hogy itthagytalak benneteket. DE! itt az utolsó elötti fejezet, ami meg szerkeztetlenűl várt a piszkozatok között. Igyekeztem nem változtatni rajta semmit hiszen most már kicsit másképpen írnék le mindent. A lezárást viszont sajnos kicsit más stílusban várhatjátok majd.
Remélem senki nem elégedetlen. Tudom nem csak nekem hiányzott Ever története.


Csóközön: Stellyke





A napok ismét megszámlálhatatlanul peregtek végig. Magányosnak éreztem magamat és gyengének. A fáradtság erőt vett rajtam mindenegyes Mihaelel töltött óra után. Ő nem gyógyult, bár sebei látszólag begyógyultak, érzéketlenné vált a világgal szemben. Későn kaptunk észbe, így csak emberré téve őt tudtuk megmenteni. De ez így mit sem ért, hónapok óta volt saját teste fogja. Nem mozdult, olyan volt akár egy szobor. Néha elképzeltem, hogy milyen lenne, ha egyszer csak felébredne és minden rendbejönne. De az ilyen álomképek mindíg keserű szájízt hagytak maguk után.
1 hónap...2 hónap...3hónap...6 hónap. Így jutottam el a mostani állapotomhoz. Szomorú vagyok, de már csak a szívem alatt fejlődő kis lány ad reményt. Ő az egyetlen ok amiért kitartottam. Az én gyönyörű Amalina Rosemary Johnsonom.  Szörnyen nehèz így. Adam azóta is szüntelenül ostromol a bocsánat kéréseivel. Én pedig megbocsátottam, azt hiszem. De egy valami sajnos elkeserített, megszàmlálható napjaink maradtak csak és ezek napról napra fogynak.

    -Ever te mit keresel megint itt? -mosolyodott el szomorúan Emmet.
   -Már nem tudom-néztem fel rá könnyes szemekkel.-El fogom veszíteni Em, végleg.
  -Igen, idővel Ever, de addig még rengetek időtök van.
 -Mennyi?! Még hatvan év!?
 -Kitalálunk valamit.-szorította meg a kezem, s kiment a szobából.
Kezeimet már igencsak gömbölyded pocakomra fektettem, s úgy kezdtem zokogni. Rosszabb volt ez mindennél, tudni hogy elveszíthetem...
-Ever-riadtam fel egy érdes hangra. Elaludtam. Körbe pillantottam, de a szoba teljesen üres volt.
-Ever-hallottam meg ismét az ismerősen csengő hangot az ágy felől, ahol Mihael feküdt. Azonnal odamentem, s kezeim közé vettem csuklóját.
-Ever-szólalt meg megint, mire megkönnyebülten felzokogtam. Szemeit lassan nyitotta ki, s úgy állapodott meg rajtam. -Mi  történt? -ráncolta a homlokát. Majd kétségbe esetten pillantott végig rajtam, s kirántotta kezemből a kezét. -Te terhes vagy!? Kitől? Megölöm.
- Tőled Mihael, ő a te kislányod lesz.
- De ez lehetetlen, hiszen alig pár napja...
-Az fél éve volt szerelmem, kómában voltál.- csuklott el a hangom.
-Ne haragudj, de nem megy... én ... kérlek most menj el.-szólalt meg, de én ùgy éreztem, mintha pofonvágtak volna. Erre a pillanatra vártam már hónapok óta és most...Kisétáltam a szobából és terembe mentem, ahol  a tanács többi tagja épp megbeszélést tartott.

- De Mihael elvesztette az erejét, így már nem méltó Everhez és ez felülírja  az avatást is... Szia Ever. -mosolyodott el Aaron, s kihúzta magamellett a széket. -Örülök ,hogy eljöttèl az ülèsre, de kicsit zaklatottnak tűnsz.
-Mihael felébredt. -mondtam, mire mindenki elhallgatott.-Ki küldött a szobájából.-suttogtam.
-Biztos csak zaklatott. Gondold magad a helyébe fél éves kómàból úgy ébredni hogy a mennyaszonya várandós, nem lehet egyszerű.-szólalt fel Jane, s elmosolyodott. Valószínüleg bátorítani akart... Nem sikerült.
-Azt hitte, hogy megcsaltam.-suttogtam, s lesütöttem a szememet.
-Tudom, hogy nem ez a legalkalmassabb pillanat, de míg nem voltál itt beszélgetttünk.-kezdte Emmet és sajnálkozó pillantásokkal tekintett rám.
Éreztem, hogy elszorul a torkom.  Tudtam mi következik most.
-Nézzük a tényeket... Mihael elvesztette az erejét, te pedig egy nagy hatalmú kisgyereket hordasz a szíved alatt. Őnem fog tudni megvédeni téged...
-De...-kezdtem a tiltakozásba.
-Nincs apelláta, sajnálom-szólalt fel Jane -mindent számításba vettünk Ever hidd el, de olyat kérsz tőlünk ami lehetetlen. Mihael  50-60 évvel rendelkezik és meg fog halni!  Tudom, hogy szereted de nehéz idők nehéz döntéseket szülnek.
-De nekem mihael a társam!
-Tudjuk, de sajnos az avatás ilyen esetbe nem lép érvénybe....
-Szükséged lesz valakire aki meg tud védeni és kellő támaszod lehet... Ezert meg kerestük azt az zöldszeműt aki legjobban eleget tesz ennek....Ethen a neve és a Déli körzet egyik kiemelkedő tagja...
-Engem ez nem érdekel!-mondtam, s könnyekkel küzködve felálltam az asztaltól, s meg sem álltam a szobámig.
-Te vagy az utolsó reményem- fektettem kezemet a hasamra- Amalina en nem engedem, hogy elvegyék tőlünk őt.
-kop-kop!-jött be a szobámba Emmet. Némán mellém ült és vállamra tette kezét. - Én tudom milyen elveszíteni, akit szeretsz Ever. Sajnálom, de hidd el hogyha nem ez lenne az egyetlen megoldas, akkor nem így döntöttünk volna. Veszélyes a mi világunk halandók számára... Es hidd el biztosítani fogjuk, hogy biztonságba legyen...
- De én azt akarom, hogy velem legyen... Velünk...Annyi mindent....  Ilyet nem kerhetsz tolem... Ha lenne egy szemernyi esélyed is, hogy újra együtt legyél Roseal nem kapaszkodnál bele?
- De azt hiszem igen... De Ever ez már nem a te döntésed... Szerinted ő végig akarja nézni, hogy te nem változól, hogy gyermeke is csak alig alig, de ő hihetetlen ütemben gyengűl...  Ugye így mindjárt más. Ever hidd már el, hogy mi mind szeretünk és a legjobbat akarjuk neked...
- Tudom Em...-suttogtam és lefutott egy könnycsepp az arcomról. Emet felállt és magamra hagyott a gondolataimmal és az egyre mélyülő gyászommal. Hiszen a lelkem nem véletlen öltözött feketébe, elvesztettem mindent, amibe biztos voltam... Tudtam, hogy már semmi sem lesz ugyanaz.






2015. július 20., hétfő

Sziasztok!

Sziasztok!
Évekkel ezelött sajnos, abba maradt a zöldszeműek írása, így most a kiváncsiságtól hajtva kérdezem van e még, aki látogatja és igényt tart az utolsó pár fejezetre amelyek piszkozatként várják, hogy megosszam őket egyszer.
Hihetetlen örömet jelentene, ha aki olvassa ezt azt kommentbe jelezné.:)
Tudom, tudom sok év elhanyagolás van a számlámon, de talán van aki olvassa most ezt.

Csóközön Stellyke alias Horváth Eszter


2013. január 23., szerda

30.fejezet előzetes:)

A napok ismét megszámlálhatatlanul peregtek végig. Magányosnak éreztem magamat és gyengének. A fáradtság erőt vett rajtam minden eggyes Mihaelel töltött óra után. Ő nem gyógyult, bár sebei látszólag begyógyultak, érzéketlenné vált a világgal szemben. Későn kaptunk észbe, így csak emberré téve őt tudtuk megmenteni. De ez így mit sem ért, hónapok óta volt saját teste fogja. Nem mozdult, olyan volt akár egy szobor. Néha elképzeltem, hogy milyen lenne, ha egyszer csak felébredne és minden rendbejönne. De az ilyen álomképek mindíg keserű szájízt hagytak maguk után. 1 hónap...2 hónap...3hónap...6 hónap. Így jutottam el a mostani állapotomhoz. Szomorú vagyok, de már csak a szívem alatt fejlődő kis lány ad reményt. Ő az egyetlen ok amiért kitartottam. Az én gyönyörű Amalina Rosemary Johnsonom... 

5 vélemeény és jön a fejezet:) 
Csók:S

2012. augusztus 20., hétfő

29.fejezet Ne...

Sziasztok ez egy újra megnyitottam fejezet és ezzel együtt egy mindjárt vége fejezet is. A komenthatár 10 kiváncsi vagyok  a véleményekre. Tudjátok nagyon furcsa volt megírni ezt a fejezetet, mert  még is csak halálosan megsebeztem az egyik főszereplőmet. Na de nem szaporítom a szót tovább. Jó olvasást!


Mindannyian elindultunk az akadémiára. Én sok mindenre felkészültem, de még is meg lepett az ott uralkodó káosz. Az akadémia elött Adamék gyülekeztek, minket vártak, míg bent az udvaron az ölésre készültek a zöld szeműek. Rossz volt látni ezt. Látni, hogy a világom összezuhan.
-Nincs sok időnk!-jött oda hozzám Adam.-Apám már összeszedte az embereket és elindult ide.
-Felkészülünk rá- mosolyodtam el.- Bemegyek és megpróbálom rábeszélni az embereket, hogy ne öljenek csak védekezzenek. A vámpírok se akarhatnak gyilkolni vezető nélkül.
-Ebben biztos vagyok- bólintott Adam, majd Mihaelre nézett, s egy mindent tudó pillantást válltottak. Nem értettem, hogy ez mi volt, de nem is érdekelt, fontosabb dolgom is volt. A kertben már nagyban tomboltak az emberek, szinte egymást izzították a harcra, megkerestem hát az ikreket. Csak ők tudtak segíteni. Az ajtóból jöttek éppen ki és mosolyogva vitatkoztak a dolgokon.
-Dean!- kiálltottam kétségbe esve, mire megrökönyödve felém pillantottak.
-Ever, de hiszen Tereza...- kezdte el gyorsabban szedni a levegőt, mire Dealen tarkón csapta.-Köszi-morogta.
-Tereza azt mondta meghaltál, ezért is szálltunk volna harcba...- mondta Dealen.
-Meghaltam?-hunyorogtam és nem értettem. Hiszen... -Úristen, de vak voltam- mondtam és a fiúkra néztem.- Tereza hadat üzent a vámpíroknak, megakarja ölni mindet és ebbe még a kis Naomi is segít neki. Mindenkit meg akar ölni.  Istenem, feláldozna titeket is a gyözelemért. Mondjátok meg a többieknek, hogy ne öljenek és támadjanak csak védekezzenek. Én pedig elintézem a többit.-mondtam, mire bólintva jelezték, hogy értik. Tudtam, hogy csak percek választanak el minket  a csatátol és még meg kell ölnöm valakit. Sietve rohantam be az étkezőbe, ami mint a látomásomba is majdnem teljesen üres volt. A közepén egy faasztalon Naomi ült, majd mikor beléptem teljesen fekete szemeit rám emelte és gúnyosan elmosolyodott.
-Meg akarsz ölni?- nevetett föl sötéten.- Mikor nagyanyád még gyerekcipőbe járt, én már akkor is léteztem. Szerinted képes lennél elpusztítani azt, aki a fajod létrehozásában segédkezett?- nézett rám lenézően, én pedig közelebb sétáltam. Alig 5 méterre tőle álltam meg.
-Meg foglak ölni és ezt te is tudod...- suttogtam és kezemet ökölbe szorítottam. A lángok ellepték az újjaimat, miközben a padló repedezni kezdett. A szél is vihar szerűen tombol,. míg a terem lassan megtelt vízzel. Nem tudtam, hogyan tudnám irányítani ezt a rengeteg erőt, de biztam apámba tudtam, hogy segít és így is lett a levegő szinte megkeményedett körülöttünk.
Naomi felállt, s közelebb jött. Mosolyogva taszított a kemény falnak, s újait nyakam köré fonta. Nem bírtam megmozdítani a végtagjaimat, kígyó szemei nem engedték. De ekkor minden elhallgatott, mellettünk a levegő, mint hártya szerűen repedt me,g s abban a pillanatba Naomi a földre esett, s bőre több helyen felszakadt. Én beszívva a szúrós levegőt kaptam elő késemet, majd szívébe döfve forgattam meg. Hangos hörgésbe kezdett és fekete nedv folyt ki a seben keresztűl.
-Te fúria, ezt még megkeserülöd.- mondta, majd fekete szemei kitisztultak, s elporlat.
-S ím probol lettünk, s porrá leszünk.- mondtam, s szellő már el is vidte a porait. Összeszedtem magamat és kimentem az udvarra, ahol vámpírok százai voltak már és ott probálták érni a másikat, ahol csak tudták. Nem találtam Terezát és ez aggasztot. De tudtam mit kell tennem, meg keresni Adam apját. Nem volt nehéz megtalálni a hasonlóan jégkék szempárt.  Sorra ölte meg a zöld szemüket, ami frusztrált, így hát odarohantam és kezembe tűzgolyót hoztam létre.
-Ever vigyáz!- kiálltott Dean hírtelen, mire megpördültem és megvágott egy vámpír,közbe hátulról is jött egy, s aligbírtam velük. Kezdtem gyengülni a sebeim miatt és a terhesség, se segített. De ekkor eltűnt az engem ráncigáló test súlya és Jamest pillantottam meg aki harcolni kezdett a támadóimmal. Láttam ahogy Adam és Mihael  Molarickkal küzd, bíztam bennők. Tereza pillantását éreztem magamon, de hiába forgolódtam, nem láttam.
-Fordul meg!-üvöltötte James, mire felcsengett halál sikolya a szemem könybe lábadt, mikor megláttam, hogy 4 vámpír kapta el, de megpördültem tengelyem körül és szembetaláltam magam Terezával. Szemei gonoszan villantak és úgy kapott el.
-Nem tudom, hogy a fiam miért tette ezt,  annyira szép volt Celestin igezi zöld szemű... Tőle tökéletes unokám lehetett volna, nem egy ilyen kis fattyú.- köpte a szavakat. - Gyenge vagy.- mondta és torkomra kulcsolta ujjait.- Hitvány selejt termék, mint az anyád- szuttyogta én pedig ökölbe szorítottam az kezemet, s amint éreztem a fém kellemes érzését elmosolyodtam.
-Anyám sokkal jobb nálad.- mondtam, s beleszúrtam a kést.
-Így nem tudsz megölni-mosolyogta, majd közelebb léptem és egy fekete tűz gömbel a kezembe néztem rá.
-Nem, de így már igen.- mondtam és a sebbe dobtam a sötét gömböt. Hirtelen lángra kapott a teste és felkacagott, majd a szellő véglek megszüntette létezni. Körbe nézve Mihaelt kezdtem kerseni, de csak néhány perc után találtam meg. Adammal harcolt Molarc teste  feledt, majd Adam kikapta Mihael kezéből a hasosnló pengét, majd mikor ő közelebb lépett leszúrta szerelmemet, aki összesett, s ez álltal megfagyott bennem a vér.
-Ne! -sikítottam, s közelebb futottam. Adam halálra válva meredt szerelmembe és elejtette a pengét.
-Én nem... Nem ezt akartam.-dadogta, de én csak Mihaelre tudtam figyelni törölgetni kezdtem gyöngyödzö homlokát, s a sebét keztem tanulmányozni. Mély volt és folyt belőle a vér. Az utolsó bordája alatt 3 ujjnyival volt.
-Ever...-suttogta.
-Mihael, figyelj rám, nem hagyhatsz itt.- zokogtam fel és pörgetni kezdtem az agyamban az infókat, miért nem tudok segíteni.
-Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek.- sóhajtotta, s szemébe könnyek ültek.
-Én is szeretlek Mihael, mindennél jobban, de nem hagyhatsz itt, figyelj kérlek.- mondtam, de ő az első szavaim után behúnyta szemét, arcára boldog mosoly ült ki. Nekem pedig egymás után potyogtak a könnyeim. Miért nem tudok segíteni neki?!

2012. február 24., péntek

28. fejezet Vissza az akadámiára

 Ever

Szemeim amint kipattantak örítő fejfájás kerített hatalmába. Úgy éreztem magamat mintha valaki halántákon vágott volna egy nagy tuskóval. Körbe nézve a a nem rég kapott szobámat ismertem fel s benne a már jól megismert bútorokat. Nyöszrrögve ültem fel, miközben szemem elé tettem kezemet, ugyanis a nap erősen sütött be hatalmas ablakomon. Amit viszont nem vártam az a kezem látványa volt, apró henna szerű minták boritották kezemet amelyek harvány pirosan ölelték körbe csuklómat. Ujjaimat megmozgatva a mintak táncot jártak kezemen majd mikor ököle szorítottam teljesen elhalványodtak. Kikerekdett szemekkel néztem, hogy milyen könnyen eltűnik az új "tetoválásom". Halk ajtónyitódás majd ütemes léptek és már is akadt társaságom.
-Jó reggelt csipkerózsika!- lépett be a szobámba James, kezében egy pohár narancs lével, s egy kis aszpirinnel.- Hogy érzed magad?
-Furcsán és fáj a fejem.- feleltem fintorogva mire nevetni kezdett, amitől nekem is jobb hangulatom lett.
-Tessék ettől elmúlik a fejfájásod, bár remélhetőleg hamar megismered a képességedet és nem lesz az ilyenekkel több gondod. A másik pedig megszokott, hiszen megiscsak vezetővé avanzséltál. Nekem is ilyen volt. Gondolom már észrevetted a rúnákat a kezeden.- mosolyodott el féloldalasan és  a kezemet nézegette.- És már el is tudtad tüntetni, ügyes. Ezek a képeségedet, az elemedet, és a családodat jelképezik ez vagy te. Mindenkinek van ilyene, persze a vezetők között nézd.- Mutatta kezét amin hasonló minták viritottak majd egy mozdulattal el is töntek.
-Öhm Mihael? Ő...-kezdtem de James mosolyogva leintett.
-Ő nem ütötte ki magát, a fiúkkal edz kint.- mesélte majd felállt az ágyról.- Nagyon izgult érted, persze nem csak ő.-mondta, majd utolsót rám mosolyogva kilápett a szobám fa ajtaján.
A bőröndömhöz lépve kikaptam egy kék farmert, egy fekte pólóval és fekete cipővel majd miután hajamat coffba fogtam elindultam a kis kastély kertje felé. A hangok mosolygásra késztettek, így megszaporázott léptekkel mentem a kertbe.
-Ne legyél puhány Johnson, ha nem vigyázol elcsaklizom a csajod.- kekeckedett ugrálva szerelmemmel Jeason.
-Ezt hallottam ám!-futtot oda hozzá Liza, majd puszit nyomott arcára. Nagyon aranyosak voltak együtt az apró termetű manó lány és a szőke hercege.
-Tudod hogy nem úgy gondoltam nyuszó.- nézett kedvese szemébe békítőleg.
-Phapucs!- köhintett Mihael, mire Emmet felvonta szemöldökét. Tudtam, hogy valamilyen megjegyzés következik.
- Nagy a szád Johnson, de akkor is mikor a menyasszonyod az ajtóban áll?-kérdezte, s tekintetével felém intett. Mihael azonnal felém irányította figyelmét, majd arca egyik másodpercről a másikra felvidult. Öles léptekkel sietett felém, majd ölelő karjaiba kapott.
-Úgy megijedtem.-susogta fülembe, majd csókokkal lepte be arcomat.-Szeretlek.- nyomta száját ajkaimra, s csókba forrtunk össze.
-Én is szeretlek Mihael.- vékonyította hangját Aaron- De ideje küzdeni nehogy ellustulj.-adta a komolyat, majd ezt meg spéklete egy nagyobb szellővel.
-Jó-jó én is szeretlek Aaron, de sajnos el kell hogy mondanom a szívem már másé.
-Jaj- kapta dramatikus szája elé Aaron a kezét.- Ilyet ne mondj nekem, most összetörted a szívem.
-Elvesztem az eszméletemet és máris egy szerelmi háromszögbe kerülök, kész katsztrófa.- sóhajtottam nevetve én is.
-Hát igen zajlik az élet- bólogatott Liza is majd párját magával húzva ment be a házba.
-Na látod Ev idejösz és elrontod az edzésünket.- Durcizott Emmet.
-Hál az égnek!- sóhajtott Mihael.
-Chh csak az 5 órája edzünk, mi kétszer ennyit szoktunk lehúzni.- felelte Emmet.
 -Egészségetekre, de én most lelépeka mennyaszonyommal egy kicsit.- húzott magával a kuncogó Mihael. Persze engedtem magamat.
-Ezek lelépnek!-kiálltott fel Aaron.
-Haggyad őket.-hallottam meg Emmet békítő hangját, majd befordultunk a szobámba. Miahel mosolyogva zárta kulcsra ajtónkat, majd hátamat neki vetette, s kezeit fejemkét oladlához tette, így megszüntetve a leheőséget a menkülésre. Nem mintha  akartam volna. Ajkait enyémre tapasztotta, s vadul kezdett csókolni. Ostromolta számat, majd utulsó puszit nyomva ajkamra, homlákát enyémnek nyomta.
-El sem tudtam mondani, hogy mennyire jól esett hogy engem választottál.-nézett mélyen a szemeimbe.
-Mikor?-ráncoltam homlokomat, s emlékeim közt kutattam.
-Az avatás elött, te agondolkodás nélkül azt mondtad, hogy engem választasz társul egy életen át.-nézett szemembe teljesen ellágyulva.
-Persze hogy azt montam, más eszembe se jutott. Tudom hogy mire gondolsz, de Adam rég nem több nekem mint egy barát. Jaj annyival könnyebb lenne ha elmondhatnám.-nyögtem mire értetleneűl nézett rám.- Apa megosztott velem víziókat, avval feltételel, hogy amíg meg nem történt nem mondhatom el senkinek.-temettem arcomat melkasába.- A lényeg annyi, hogy nagyon sok mindent megváltoztatott bennem.
Néhány tökéltes órát töltöttünk együtt felhőtlenül, s ekkor  még nem is tudtuk hogy mi vár majd ránk.


Sziasztok meghoztam a 28. fejezetet:D Nagyon örülök hogy aazért maradtak még ólvasóim:P Komihatár: 10 várom a találgatásokat is.

2012. január 2., hétfő

27. fejezet A szertartás

Buék!!! Minden kedve olvasómnak:) Komihatár:10 jöhetnek találgatások is

Ever

Tudtam a harc végét és a megoldását is, de nem tudom, hogy hogyan fog
megvalósulni. Azok a víziók, amiket kaptam nem sokat segítettek, de többet, mint a semmi. Csupán homályos foltok voltak.

A szél orkánként tombolt körülöttünk. Ezer és ezer vámpír és zöldszemű harcolt, mind-mind az életükért küzdöttek. Hajam laza kontyba volt fogva és bár csak én álltam ki Tereza elé egy tőrrel, nem voltam egyedül, hisz a testembe akkora fejlődő magzat és a hihetetlen ereje segített. Titkomról senki nem tudott csak én, így rajta ütésszerű volt az, hogy Mind a négy elem erejét kezelni tudtam.

Igen, terhes leszek és ez a tudat valami hihetetlen bár nem tudom, hogy mikor vagy miként, de ez fog történni. Persze ez először megrémített, de ezerszer levetítve magamba a kis víziót a félelmem jobban kezdett halványulni. Viszont elmémet egy ijesztően fájdalmas látomás kísértette.

Zokogva feküdtem a harcmező közepén, kezemben szerelmem sebesült teste. A
fájdalom élesen szorongatta szívemet. Elveszítettem.

Még most is érzem azt a fájdalmat, amit akkor, s aggódok emiatt.

- Ever valami baj van? - kérdezte James, miközben egy kupac papírt rendezgetett.

- Nincs, menjetek csak – mondtam, majd leültem a verandára. Talán órákat ültem ott, talán perceket, nem tudom, de arra eszméltem fel, hogy mellém ül Mihael, s kezében egy csillogó dolgot forgatott.

- Baj van? - nézett rám gyönyörű szemivel, amikkel már az első pillanatban
elvarázsoltak.

- Nincs - mosolyodtam el halványan, majd közel bújtam hozzá, de arcomon egymás után folytak a könnyek. Nem tudtam megállítani őket. – Szeretlek – suttogtam elcsukló hangon, mire tekintetét arcomra futatta.

- Te sírsz?! - kérdezte miközben arcomat törölgette. - Szerelmem mi bánt? –nézett kétségbeesetten szemembe, de nem mondhattam el, ugyanis senkivel nem oszthattam meg a látomásokat.

- Tényleg semmi, csak olyan bolond vagyok, tudod - nevettem föl kényszeredetten, majd puszit nyomtam arcára.

- Biztos? - fürkészte szememet és árulkodó jeleket keresett fájdalmamról.

- Biztos - adtam puszit szájára.

- Tudod mit? Gyere, van egy meglepetésem. Emlékszel az első igazi
randinkra? - kérdezte csibészes mosollyal az arcán.

- Öhm arra, amikor becipeltél a vízbe? - kérdeztem felvont szemöldökkel.

- Arra - mosolyodott el, majd karjaimba kapott.

- Héé - sikkantottam fel, majd karjaimat nyaka köré kulcsoltam.

Lassan sétált bele a vízbe.

- Most nagyon haragszom - mondtam neki haragot tettetve.

- Szerintem, ki tudlak engesztelni - suttogta, majd beleengedett a vízbe. Ajkait lágyan simította ajkaimra, majd vadtáncba kezdtek enyémekkel. Szorosan simultam testéhez és együtt ringtunk a hullámok lágy ölén.

- Gyere - mosolyodott el a csók után, s kiszaladt a partra. A homoban egy fehér pléd volt leterítve, körülötte égő mécsesekkel.

- Ez hogy? - mutattam körbe hitetlenkedve miközben szívemet melengette a látvány.

- Segítettek – mosolyogta, majd egy törölközőt adott a kezembe, amit
megkötöttem magamon.

- És mi jóval készültél?

- Hát, először is meg akarlak kínálni egy kis jófajta, Ever-féle
almával. - Teremtett egy tál eper ízű almát, mire felkuncogtam.

- Hmm ötletes... – mondtam, s bekaptam egy szeletet.

- Ugye? – nevetett föl- szeretnék valamit mondani... - kezdte nagyot
sóhajtva. – Tudom, az elmúlt két év alatt rengeteg hülyeséget csináltam és
nagyon sok mindent megbántam. De egy valamit sohasem bántam meg és az az, hogy beléd szerettem – nézett rám özintén - És most így másodszorra is meg szeretnélek kérdezni, hogy lennél-e a feleségem? - kérdezte visszafojtott lélegzettel. Végiggondoltam, miközben az eddig a kezében szorongatott, mára már jól ismert gyűrűre néztem. Mosolyogva nyújtottam ujjaimat, majd Mihael helyére tette.

Boldogan nézett a szemembe miközben ajkait gyengéd csókra hívtam. S akkor ott kettesben, a tenger bársonyos morajlásában újra helyre került minden, vagyis majdnem minden...

Másnap reggel korán kellet kelni az avatás miatt. Összekaptuk a cuccainkat, s elindultunk a reptér felé. Az út hosszú volt, így délután ötre értünk oda és a lányok azonnal kezelésbe vettek.

- Jaj, ez nagyon szép lesz - felelte mosolyogva Liliana, mire Rose hevesen
bólogatni kezdett.

- Úgy van Ever, ezt vedd át - adott a kezembe egy fehér pántos ruhát, anyagán vörös mintákkal.

- Ez minek?

- Ezek az elemed jelképei és a tanácsé - vigyorgott Rose. - És ez nem átlagos avatás lesz, ezúttal a trónt is elfoglalod.

- Hogy mi?! - kerekedtek el a szemeim.

- Mit gondoltál, meddig várunk? - kérdezte Rose. - James nem szeret vezető lenni. Nagyon örült mikor megtudta, hogy átvállalod. Na, de ne szaporítsuk a szót! Ezt vedd fel, kész a hajad is, aztán gyere ki és elmondom mi lesz - mondta és Lilianat kihúzva maga után lépet ki a szobámból, amit idejövetelemkor kaptam. A ruha gyönyörű volt, selymes anyagán végig futó minták elvarázsoltak. Végig simítottam a puha szoknyán, s megigazítottam magamon.

- Gyönyörű vagy - suttogta Mihael, miközben karjait körbefonta derekamon.

- Köszönöm - mosolyodtam el, s puszit nyomtam ajkaira, utána pedig homlokomat homlokának döntöttem. - Ugye velem leszel?

- Persze – húzta mosolyra ajkait.. - Nem hagylak egyedül.

- Jó, hogy vagy nekem – bújtam hozzá szorosan. – Tudod, egy kicsit félek –suttogtam, miközben arcomat ingébe temettem.

- Nincs miért, minden rendben lesz és én örökké veled leszek.

- Ígéred? - néztem fel könnyes szemmel arcára.

- Ígérem - adott pihekönnyű csókot ajkamra. – Na, gyere, Rose küldött beérted, szerinte ideges vagy - kuncogott fel kedvesem, majd magával húzott a folyosóra.

- Na, gyere - ragadott karon Rose. - Mihael te is gyere, ha minden igaz Ever téged választott párjának - somolygott Rose, majd felém fordult. - Őt választod, ugye? Mármint az avatáskor a társad is a tanács tagjává válik, és ez már visszavonhatatlan, szóval Mihaelt akarod társadnak? - kérdezte egy pillanatra megállva.

- Igen - mondtam ki, mire szerelmem egy megkönnyebbült sóhajt engedett fel.

- Mi az Johnson, nem bízol magadban? - nevetett föl Rose, s ismét sietni kezdett.

- Ne kötözködj! – húzta félmosolyra ajkait Mihael.

- Na, jól van, gyertek, mindjárt lemegy a nap, s nekünk ez kell – felelte, s behúzott minket egy nagy üvegtetős terembe. A lemenő nap fényei bevilágították a kristályokkal díszített terem részeit. Mindenki ott volt kezükbe egy-egy színes elem-gömbbel, s a nyakukban lévő nyaklánc fényesen izzott. Mosolyogva bólintottak, így közelebb mentem, s James karomat megragadva húzott be a kör közepére. Mosolyogva fogott kezébe egy arany pengét, s vágta meg tenyeremet. Kezemből szivárogni kezdett a vér, miközben James megvágta saját kezét is és vérét sebembe csepegtette. De ahelyett, hogy kezemre pottyant volna sisteregve, fényességgel forrt be a sebem, ő pedig mosolyogva állt be a körbe. Mindenki kezében lévő elem-gömb aranyszínen izzott fel, majd egyetlen gömbé alakulva a fejem felett lebeget. Lassan ereszkedett rám miközben aranyburokként fedte
testemet. Meleg bizsergető érzésvolt, ami teljesen beborította lényemet. A
fény lassan halványodott, s a nap is lement, így a csillagos ég terült el fejünk mögött. Mindenki mosolyogva hajtotta le fejét miközben James közelebb sétált hozzám és nyakamba lévő medálon végig simított, s így az eddig ezüstös anyag arany fényű lett, s benne ezernyi apró piros kő termett. Az ő hasonló nyakláncát levette nyakából, s egyetlen gondolattal megszüntette, s utána nyakába tett egy olyan medált, amilyen mindenkinek van. Újra kilépve a körből ő is lehajtotta fejét. Ekkorra a hold már tökéletesen fejem fölött világított. Ezek után Mihaelt is beavatták, amit én már nem láttam, ugyanis az utolsó dolog az az volt, hogy éreztem, ahogyan elgyengülnek a lábaim, s minden elsötétült.